Mennyi mesélni valóm van!
Egy élet története van ebben a negyedik helyben! 
Izgultam, nem is kicsit! Volt már rosszabb, de mindig azt hittem, hogy ez a fajta izgulás idővel elmúlik. A magyar mezben viszont mindig megfeszülnek az idegek. Nem csak magamat, vagy a csapatomat, hanem egy egész nemzetet képviselek. 
Szuper hangulatban telt a hét az időfutam és hegyikerékpár futamok óta. Beköltöztünk az olimpiai faluba, ami önmagában egy életreszóló élmény. Nagyon jól éreztem magam a nemzetközi atléták között, de a magyar sporttársak dobtak fel leginkább! 
Motiváltan és készen álltam a rajtban. Tudtam, hogy mindent megtettem, azonban mentálisan sosem egyszerű készen állni. Előjöttek a három évvel ezelőtti emlékek, a csalódás, ami Tokióban ért és egyből jöttek a negatívabb gondolatok. Egyedül versenyezni ekkora országok és versenyzők ellen talán sosem lesz egyszerű, de ez a nap nagyon jó emlékeztető lesz nekem örökre: fogd be agy, csak tekerj!
Ezt a mondatot ismételgettem a táv első felében, aztán szépen beindultak a dolgok, és a lábak is!
Sokszor előfordult már, hogy hezitálok és várok egy még jobb pillanatra, tegnap viszont pontosan tudtam mit miért csinálok. Nem stresszeltem a támadások miatt. A “kisebb” mez hátrányát próbáltam előnnyé fordítani, mindig hagyni, hogy mások zárják össze a sorokat. Így telt a verseny a körözés feléig, ahonnan már én is rákapcsoltam és egyre aktívabban mentem. Tudtam, hogy a legnagyobb nevek mindenképp ott akarnak lenni a végjátékban, ezért próbáltam mindig őket magam előtt tudni. Ez egy ideig mindenképp jó taktika volt, viszont a favoritok elkezdték túlzottan is egymást figyelni. Sikerült megspórolni annyi energiát, hogy az utolsó körre maradjon elég. Tudtam, hogy már van egy pár csoport előttem, de az utolsó 15km-ben már mindent kiadhat az ember. Az utolsó előtti emelkedőn először Pedersennel céloztuk meg az előttünk tekerő párost, ide viszont valahogy már csak egyedül értem. Skujins és Vacek hármassal gyorsan az utolsó macskaköves emelkedőn találtuk magunk, ahol sikerült utolérni a következő csoportot, így már kezdhettem bízni egy top 10-es eredményben is.
Az utolsó 2 kilométerben utolértük az utolsó bolyt is, el sem hittem. Éremért sprintelünk!
Talán van előttünk valaki más is. Nem számít, ki kell hozni a legjobbat ebből.
Nem tudom mi súgta, hogy bízzak a sprintben, ami már annyiszor beugratott, most viszont bejött! Laporte-tal már nem tudtam felvenni a lépést, a többieket viszont megelőztem.
Nem, nem tudtam hányan vannak előttem. Láttam a második francia versenyzőt, majd az előttem lévőt is és nagyon bíztam a bronzban. Majd megláttam Remcot is. Szerencsére nem éltem teljesen bele magam az érembe, ezért nem éltem meg rosszul, hogy a nevem mellett a negyedik hely szerepel. A kezemet is emeltem a célban, nem tudva hányadik lettem.
A kézemelés magamnak szólt, a teljesítményemnek, annak, hogy meg tudtam mutatni ami bennem van. Akkor is emeltem volna ha 5. vagyok és akkor is, ha 10. Mert végre teljesen büszke voltam magamra.
Egy elképesztő nap volt, még mindig nem fogtam fel teljesen.
Szerintem Blanka hasonlóan van ezzel. 
Az Eiffel-torony lábánál nézni, ahogy az aranyért megy, bámulatosan versenyezve, hidegrázós volt. Pont ugyan úgy életre szóló élmény, mint a saját futamom. 
A vártnál sokkal többet adott ez az Olimpia nekem is és a kerékpársportnak is. Mindig mosolyogva fogok visszagondolni ezekre a napokra!
Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm azt a brutális támogatást amit tőletek kaptunk!
Hajrá, magyarok!
Írj nekünk